Tedd fel
a pozitív szemüveget!

Térhatású fény


Csiszér Zsuzsi festőművész. Ha nem hatalmas táblaképeket, fűszálakat, leveleket ábrázoló hiperrealista festményeket készít, akkor látomásait énekli montázsokba. A kezdetekről, inspirációról, és egy mindent meghatározó balesetről beszélgettünk.
 
Hogyan indult a művészi pályád?
A Magyar Képzőművészeti  Egyetemen végeztem, ahol diploma után még két évet eltöltöttem az ottani úgynevezett Epreskert műteremben. Ez akkor nagyon jól jött, mert végzősként még egy kicsit a suliban folytathattam a festést – tanulhattam, gyakorolhattam, csiszolhattam az elsajátítottakat.
Vannak művészek, akik sebészi pontossággal meg tudják határozni, honnan „szerzik be” az inspirációt, és vannak, akik ezt kevésbé látják precízen. Melyik csoportba tartozol?
Mindig minden inspirált, szó szerint, de az első nagyobb táblaképek kamaszkori emlékekből táplálkoztak. Már akkoriban elkezdtem tudatosan foglalkozni a belső, lelki dolgokkal, a szellemi fejlődés kérdéseivel.
Mivel napi szinten rajzoltam, festettem, igazán nem is tekintettem sokáig külön szakmaként a művészetre, mivel az életem szerves része volt mindig is. Valamit mindig meg akartam oldani, vagy éppen fogalmazni a vizualitás és a zene eszközeivel.
Mesélnél a képeid születéséről?
Az alkotás folyamatában hagyom, hogy elkalandozzak, mert tudom, hogy nem véletlenül vagyok éppen ott, ahol és akkor, amikor. Sosem tudhatjuk, hogy az adott pillanat később mennyire lesz fontos, ezért próbálok jelen lenni és figyelni.
Íme egy példa, ami talán furcsának vagy nevetségesnek hat, de nagyon meghatározta az utam: volt egy autóbalesetem az egyetem első éve után. Kórházba kerültem, műtétek következtek. És akkor történt, hogy eszméletlen állapotomban álomképszerűen egy egybefüggő térhatású fényt láttam, aminek sűrűsége volt, és érzete is. Amikor magamhoz tértem, már csak egyfajta időtlen mindenség érzésére tudtam visszaemlékezni, amit nehéz szavakba önteni. Mindenesetre, ahogy telt-múlt az idő, néha beugrott, hogy a balesetnek ez a látványa alig különbözött vizualitásában az adásszünet-monitorkép apró, mozgó, pontszerű részecskékből álló, színes-színtelen, végtelen világától. Végül is nyilván lényegtelen, de bennem ez a hasonlóság és az erre való fókuszálás megindított valamit. Egy technikai dolog, egy matéria által generált valami egy különös, furcsa, szép tapasztalatra emlékeztetett, amit a lelkem érzett. Teljesen idegen a két dolog, mégis az anyagi világban manifesztálódni láttam egy addig megfoghatatlan szubsztanciát, amit nemhogy nem tudtam elűzni a gondolataimból, de elkezdtem foglalkozni vele.
 

Mit eredményezett mindez benned?
Nagy táblaképeket készítettem, amik apró pöttyökből álltak – kimerevített monitorpillanatokat, amiket elképzeltem. Beleraktam álmokat, történeteket, ami akkoriban picit szürreális is volt. Itt kezdtem el foglalkozni festészettechnikailag is a dimenzióval, a tér konkrét érzékeltetésével azáltal, hogy festékpontokat pöttyintek a vászonra. Macerás és meditatív folyamat. A dolgok laposak, mint a monitor, vagy térben vannak? Akkor meg mégis hogyan? Mint az univerzum biztosan, gondoltam. Akkor meg is tudom festeni?
Egy táblakép véges dolog, egy szelete minden kép (minden kép vagy mindenképp?) a pillanatnak. Itt említhetem meg, hogy alkotás közben mindig sok-sok szöveget írok a falakra, és mostanában már festek is rájuk. Mindig az ellentétekkel dolgoztam, ha színes képeket festettem, párhuzamosan készítettem valamit egy színnel vagy fekete-fehérrel. Mindig csináltam olyan dolgot, ami megkérdőjelezi a matéria tartósságát: ha falra akasztható művet készítettem, mellette máris egy átfesthető falfirkát gyártottam.
A végtelen, amit a pontokba beleláttam, jelen van a növényeket ábrázoló képeimben és a portrékban egyaránt. A határtalanságot a képlayeres festményekkel is megfogalmazom, mintha papírokat raknék egymás elé, mögé, mellé, de mindezt megfestve, a papír illúzióját keltve. A képek apró részleteit megfestve újabb terekbe lépek, amelyekben van realista részlet is. Szeretek dolgozni ezeken a kis részleteken, mert ami KÖZELRŐL SZÉTESIK, TÁVOLRÓL ÖSSZEÁLL. Ilyen esetekben mindig figyelek a színdinamikára, azaz hogy a színes foltok viszonyban legyenek egymással, egy újabb réteget és történetet mondjanak el, formailag is. Tartalmilag pedig mindig belefogalmazok személyes utalásokat, egy-egy pici konkrétumot.
 

A képeid mennyire tervek és mennyire a pillanatban keletkező látomások eredményei?
Mindig van kérdés magamhoz, ami az alkotói folyamat véletlenszerűsége kapcsán fogalmazódik meg bennem, de ezt beépítem a „melókba”, ezért nem feltétlenül lesz teljesen tudatos a végeredmény a képeknél. Ez a legizgalmasabb rész a festői munkában, ebből tanulok a legtöbbet. Ez persze a konceptuális dolgoknál már más, mert ott sokkal inkább a gondolat összpontosul bennem.
 

Kik hatnak a munkádra, a művészi elképzeléseidre?
Az emberek hatnak rám. Nem konkrét  művészek, mivel sok kollégám a barátom is egyben, ismerjük egymás gondolatait, munkáit. Az érzelmek, a sorsok, az élethez való hozzáállás, ami megfog, függetlenül attól, hogy hivatalosan művész-e valaki, vagy nem. Van két lányom, mindkettő alkot is, kész műhely az otthonunk, nagyon sokat tanulok tőlük.
 

Milyen a kötődésed a képeid iránt? Van-e köztük, amit nem engedsz el?
Hogy mennyire kötődöm a képeimhez? Semennyire. Megtanultam, hogy miután kiélvezem a melót és egy ponton befejezem, valahol valakinek vagy akár több embernek is mond valamit, vagy szeretni fogja, örömet okozok vele. Továbbkerül, és ez jó.
 

 


Vissza

Essilor Opticlub Cazal Silhouette Konica Minolta Mexx Nautica CSD OOK Press Audi