Tedd fel
a pozitív szemüveget!

Látszerész gitárral


Látszerész, aki a hangokra is figyel

Milyen út vezetett odáig, hogy optikus (azaz látszerész) lettél? Mennyi szerepe volt benne a választásnak és a véletlennek?
 
Színtiszta véletlen. Világéletemben az adok-veszek tűnt az izgalmas terepnek számomra, így nem csoda, hogy a kereskedelem felől zuhantam a szakmára. A kilencvenes évek robbanásszerűen fejlődő optikai piacára csőstül érkeztek a nagykereskedelmi cégek, köztük az is, amelyiknek én lettem a dunántúli képviselője. Vagyis az „utazó”. Sokat tanultam ebből az időszakból, és persze sok barátra, példaképre szert tettem. Menet közben „esti iskolában” megszereztem a képesítést is, így amikor 1998-ban lehetőségem nyílott megvásárolni egy kisebb soproni optikát, nem haboztam belevágni. Ekkor még azt gondoltam, egy fenékkel több lovat is megülhetek, így az optika mellett sok minden mással is próbálkoztam. Sok év eltelt, mire elfogadtam, hogy a népi bölcsességek rám is igazak, és a frissen átöltöztetett-átköltöztetett optikámra kezdtem teljes erőmmel és kialakuló hivatástudatommal fókuszálni. Ezen a ponton gyakorlatilag újra kellett tanulnom mindent, amit a szakmáról tudni kell, hozzá kellett tennem az országjáró tapasztalatomat, és az egészet a kétezres évekhez kellett igazítanom. Szükségem volt még egy jó adag szerencsére, egy sereg kiváló kollégára és rengeteg munkára. Így született a ma működő üzlet, és így lettem én is az, akinek ma már teljes mellszélességgel vallom magam: látszerész.
Mi az üzleti ars poeticád? Követni vagy formálni szeretnéd a trendeket?
Tudatosítani kell az emberekben, hogy a szemüveg divatcikk, hogy öltöztet – hozzáad a megjelenésünkhöz, nem pedig elvesz belőle. Optikánk neve és a szemlélete egyaránt arra kötelez bennünket, hogy formáljuk a trendeket, így a keretgyártók legfrissebb kreációiból mindig jut egy – egyébként eladhatatlannak tűnő – darab a kirakatunkba, amit aztán büszkén ünneplünk, ha valaki megvesz. Én is tudom, nem vagyunk Olaszország, és sokáig nem is leszünk, de nem fejlődik a magyar szemüvegviselési kultúra, ha mi, optikusok nem teszünk bele egy csipetnyit a szívünkből. Mi speciel nem csipetnyit, hanem zsáknyit szeretünk beleönteni. A kommunikációnk egyik alappillére, hogy bemutatjuk a fejünk felett lebegő, lecsapni készülő új trendeket. Komoly szívfájdalmam, hogy a szemüvegkeretek 99.99%-a külföldről érkezik, ezért a maradék 0.01%-ot nagyobb lelkesedéssel ajánlom az üzletemben, mint a legfrissebb prémium márkákat – és persze mindig hozzáteszem: ez magyar termék. Titkos reményem, hogy ebben a zseniális dizájnerektől hemzsegő országban egyszer újra lehet indítani a nagyobb volumenű szemüvegkeret-gyártást.
Hogyan fér meg benned a precíz szakmaiság és a lüktető kikapcsolódás, a derékszögű hétköznapok és a zajos hétvégék?
A 21. századi optikus hétköznapjai a legkevésbé sem derékszögűek, viszont elég stresszesek, ezért nagyon jól jön a kikapcsolás. Azt hiszem, mindenkinek szüksége van rá, hogy legyen valami az életében, aminek a művelése közben, ha akar, sem tud a munkájával foglalkozni. Nekem ilyenek a próbák és a koncertek. Hozzáteszem, gyakran nehezebb az üzletben a vevőket a helyes döntés felé terelgetni vagy a kollégáimat irányítani, mint egy több százas közönséget táncra bírni.
 
 
Milyen hangszeren játszol a zenekarban? Mesélj magatokról, a zenétekről, a jövőtökről!
Nyolc évvel ezelőtt egy negyvenesekből álló baráti társaság egy etanollal sűrűn átszőtt estén úgy döntött, kipipál egy újabb sort a bakancslistájáról, és alapít egy zenekart. Miután zenei ismeretekkel és hangszeres tudással csupán a csapat töredéke rendelkezett, a korunk meg ugyebár igencsak előrehaladott volt a nagy áttöréshez, adta magát a név: legyünk mi a Toolate. Elosztottuk a szerepeket. Volt egy pedagógusunk, aki gyerekként szaxofonozni tanult, de most dobos akart lenni, egy pilótánk, aki zongorán tanult, de bírja Lukácsot a Tankcsapdából, így basszusgitárt fogott, volt egy fürge ujjú fogtechnikus, övé lett a szólógitár, a bátrabb fogtechnikus meg énekelhetett. Jómagam ritmusgitáros lettem. Az a szerep tetszett, mert elöl áll, kevés a felelőssége, ellenben beszélhet a mikrofonba. A mai napig jól érzem ott magam, pedig a csekély gitártudásom ellenére a felelősségből egyre többet hárítanak rám is, sőt, a hamiskás hangommal és a kettes alá hallásommal néha még énekelnem is kell, amit bátran vállalok. Talán épp az amatőrizmus bája, vagy a tény, hogy a nézőtérről bárki állhatna a helyünkön, gyorsan megkedveltetett bennünket a közönséggel. Soproni gyökereink is sokat segítettek, hogy az első bulink után meghívást kapjunk a VOLT Fesztiválra, ahol azóta minden évben játszunk. Több ezer boldog, mámoros fiatalból mindig akad pár száz, aki szívesen hallgatja az átdolgozott rockklasszikusokat, némi punkkal és örökzöld fesztiválslágerekkel kiegészítve. Időnkből nem igazán futja saját dalok szerzésére, de hármat már felvettünk, amiből a Roxtár címűt a helyi rádió is játssza, és YouTube-ra is felkerült. Találkoztam már olyan emberrel, aki ismerte…
Melyik volt a legnagyobb fellépésetek, és hogyan éltétek meg?
Talán az első VOLT Fesztivál volt a legmeghatározóbb élmény. Az ultraamatőr zenekar első megmérettetése idegenek előtt, az ország második legnagyobb fesztiválján. Totális lámpaláz, full para.  Életünkben először fesztiválszínpadon. Csak veregettük egymás vállát: nyugi, menni fog! Amikor eljött a mi időnk, kizárólag a családunk volt ott, aztán szépen gyűltek az emberek, és – meglepő módon – maradtak, sőt ugráltak és énekeltek, aztán egyre többen lettek, és elkezdték azt az elképesztő energiát tolni a színpad felé, amiről korábban csak hallottunk, és azt hittük, ez zenészlegenda. Megmártóztunk a hallgatóság energiájában, és ez pokolian felszabadított. Amikor a koncert végén a Rage Against the Machine himnuszánál azt látod, hogy, ameddig a szem ellát, az emberek ugrálnak és veled üvöltik a refrént, akkor pár percre elhiszed, hogy rocksztár vagy…  És jó néhány óra és jó pár sör kell hozzá, hogy kiürüljön az adrenalin, és ebből az elképesztően felemelő érzésből visszaváltozzál, és újra az légy, aki vagy: egyszerű soproni látszerész
Látszerészként vagy zenészként esik-e jobban a sikerá?
A siker mindig jólesik, az is fantasztikus, ha az emberek szeretik a szemüvegüket, bíznak benned és visszajárnak hozzád, és az is, ha eljönnek a koncertedre. De ez a történet sokkal inkább szól arról, hogyan toljuk ki a korlátainkat, hogyan merjük vállalni önmagunkat a hiányosságainkkal együtt, hogyan álljunk ki mások elé, hogy tanuljunk és fejlődjünk, hogyan ébresszük fel a legbelül szunnyadó alkotót, és jöjjünk rá, mi mindenre lehetünk még képesek. És amikor esetleg ebből mások is erőt merítenek, kedvet kapnak és próbálkoznak, az az igazi siker…
 


Vissza

Essilor Zeiss