Tedd fel
a pozitív szemüveget!

Akinek anyanyelve a tánc


Otthonának falán, három képen a világ nagyvárosai sorakoznak. Előtte állva bogarásznunk kell, hogy melyikben nem járt még. Pataki András az NKA Táncművészet Kollégiumának szakmai szervezetek által delegált tagja, az Imre Zoltán Program Kollégiumának vezetője, s nem mellesleg a harmincéves Szegedi Kortárs Balett igazgatója.
A család műszaki pályán indított el, a füredi gimnázium anyagszerkezet szakára iratkoztam be. A bátyám, Attila jó példa volt előttem, ő az akkori Szovjetunióba ment egyetemre, atomfizikusnak tanult, de nekem már a gimnázium elején jött az impulzus, hogy táncművész szeretnék lenni.
 
A hetvenes évek végén virágzott a néptáncmozgalom, az egész ország lázban égett és táncházakba járt. A bátyámék kint alapítottak egy néptáncegyüttest, nyaranta pedig egy-két hetes táborba verődtek itthon, jobbára Füreden. Teljesen véletlenül tévedtem be egy ilyen táborukba. Elmúlt a nyár, elkezdtem a gimnáziumot, de a következő év márciusában felvételt hirdettek az Állami Balett Intézet néptánc tagozatán, amire jelentkeztem. Óriási túljelentkezés volt abban az évben. Háromnapos felvételi procedúrán estünk át, és annak ellenére, hogy nekem semmiféle táncos előképzettségem nem volt – kivéve a bátyámék táborában töltött egy-két hetet –, úgy mentem át a szűrőkön, mint kés a vajban, s azon kaptam magamat, hogy tényleg ott vagyok.
 
A balettintézetnek remek hangulata volt, éltük a kollégisták rengeteg impulzussal teli életét, érdekes új emberek kerültek a környezetembe. Az a Timár Sándor volt a tagozatvezető mesterem, aki szerencsére még élő fogalom a néptánc szakmában. Sokat kutatta az autentikus néptáncot, gyűjteni járt, és azt az irányt képviselte, hogy a színpadon is az autentikus néptáncot kell bemutatni. Vallotta, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk és össze kell gyűjteni a még fellelhető örökséget, mert el fog tűnni az ő idejében a falvakban még őrzött, élő és megélt népi hagyomány. Több ezer méternyi, autentikus gyűjtésből származó filmet néztünk végig. Klasszikus balettet és akrobatikát is tanultunk, de a néptánc volt a fő csapás. Évfolyamtársam volt például az ExperiDance-es Román Sándor, később pedig kollégám lett a Közép-Európa Táncszínház vezetője, Szögi Csaba.
 
Diploma után, 1983-ban nagyjából az egész évfolyamunk leszerződött a Novák Ferenc (Tata) nevével fémjelzett Honvéd Táncszínházba. Éppúgy, mint ahogy ’79-ben egy végzős balett-tagozatból alakult meg a Győri Balett. Tata előttünk nem sokkal vette át a Honvéd vezetését, és egy frissítést, fiatalítást akart véghezvinni. Mi abszolút az autentikus néptáncra voltunk trenírozva, neki viszont formabontó, tematizált-dramatizált táncszínházi törekvései voltak. A lépésanyag neki csak eszköz volt, és nem maga a produktum.
 
Amibe először belecsöppentem, az ’83-ban a legendás, első, királydombi István, a király volt. Akkor még nem éreztük, hogy ez a darab bevonul a történelembe, ma már örülök, hogy a részese lehettem. Az Izzó planéták című darabot a Győri Balettel közösen csináltuk. Ez olyan jól sikerült, hogy a következő három évben még két közös előadás készült Markó Iván és Tata rendezésében. És jött az újabb érzés, hogy a táncművészet más területeit is ki kellene próbálni. A balettintézetben elég jól ment a klasszikus balett, át is akartak csábítani abba az osztályba. Ivánnal volt egy beszélgetésünk, aminek a nyomán ’86-ban Győrbe kerültem.
 
Nagy fejesugrás volt, egy teljesen új környezetben rögtön be kellett állnom a repertoárba, egy hónap alatt hat darabot kellett betanulnom, és indultunk turnézni Izraelbe. Megtanultam, mi az a kemény fegyelem, a koncentráció és a kitartó munka. A közösségen belül az alapító tagok egy erős, zárt belső magot képeztek, én néptáncosként másként szocializálódtam, másrészt a szabadságvágyam is sérült. Erre jött még egy balett-termi konfliktushelyzet, ami után a barátnőmmel, Prepeliczay Annamáriával közösen felmondtunk.
 
Előző évben alakult meg a Szegedi Balett, aminek a nyitó előadására mi ketten elszöktünk megnézni, és ott egy teljesen új dolgot láttunk. Kevés dolog történt az országban akkoriban, kíváncsiak voltunk, bár Iván nem szerette az olyan kilengéseket, amik során más hatások is érhették a társulatot. A rendszerváltás előtt, ’87-ben járunk, amikor a magyar táncéletet vajmi kevés nyugat-európai hatás érte. Ezért lehetett a zárt világunkban izgalmas szenzáció a Béjart-tól hazatérő Iván munkája is, amiért sokan zarándokoltak Győrbe.
 
A Szegedi Balett első premierjét az az Imre Zoltán állította színpadra, aki egy nyitott, szabad szellemű, remekül képzett, sokoldalú művész volt. Előtte húsz évig külföldön élt, és a legnevesebb európai társulatokkal dolgozott együtt. A darabjaikat friss európai levegő lengte körül. Bár engem nagyon beszippantott a főváros pezsgése, most is vallom, hogy igazán elmélyülten dolgozni a vidéki városokban lehet.
 
Első kézből kaptuk meg azokat a gondolati és tánctechnikai stílusokat, amik addig itthon ismeretlenek voltak – mert nem létezett ilyen irányú képzés –, Nyugat-Európában viszont már klasszikusnak számítottak. Míg a klasszikus balett, az apollói technika a tengelyre, az ugrásra épít, elrugaszkodva a földtől és legyőzve a gravitációt, addig például a Graham épp a földdel való kapcsolatot, a súllyal való játékot hangsúlyozza. Úgy kaphattuk meg mindezt, hogy nem nekünk kellett érte nyugatra utazni, hanem hozzánk jöttek a koreográfusok tanítani mindazt, ami később az anyanyelvünk lett.
 
Ebben a közegben kezdtünk önállósulni Juronics Tamással, aki szintén a balettintézet néptánc szakán végzett, de mivel hat évvel fiatalabb nálam, ő a diploma után egyenesen Szegedre érkezett. A nagyszínházi feladataink mellett megalapítottuk a Stúdióbalettet, Tamásnak koreográfusi ambíciói voltak, én meg a fellépéseink szervezésében voltam jó. 1992-ben volt egy igazgatóváltás az anyaszínházunknál, a szegedi nemzetiben. Ruszt József nem sokkal korábban vitte el a prózai társulatát, megalakítva a Független Színpadot, és Imre Zoli is felállt. Magunkra maradtunk, nekünk kellett szerveznünk az életünket, mígnem az új igazgató kinevezett bennünket a balett élére, Tamást művészeti vezetőnek, engem pedig igazgatónak.
 
Három évig, 1996-ig még én is táncoltam. Akkor jött egy térdsérülés, a balett igazgatójaként az adminisztráció is megsokasodott, nem mellesleg megszületett a kislányom, Zorka, ’98-ban pedig a Szegedi Nemzeti Színház igazgatóhelyettesének neveztek ki. Harmincnégy évesen, azt hiszem, a csúcson hagytam abba. Odatettem magamat igazgatóként is, mint ahogy a kollégáim is, a szegediből pedig az ország egyik vezető tánctársulata lett.
 
 
Mórocz Anikó


Vissza

Essilor Opticlub Cazal Henko Silhouette Konica Minolta Mexx Nautica CSD OOK Press